AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG PILLANATAI

Gyöngyösi Levente: Istenkép

2008. január 27. Olasz Kultúrintézet

Miksch Adrienn
szoprán

Gábor Géza
basszus

Angelica Leánykar
karigazgató: Gráf Zsuzsanna

Honvéd Férfikar
karigazgató: Drucker Péter

Budafoki Dohnányi Zenekar

Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim, tisztelettel köszöntök mindenkit mai hangversenyünkön!
Őszintén megmondom, kicsit elfogódott vagyok, mert mindig nagyon nehéz egy kortárs műről beszélni a szerző életében, különösen pedig jelenlétében. Hadd ragadjam meg mindjárt az alkalmat, hogy bemutassam mai hangversenyünk zeneszerzőjét, Gyöngyösi Leventét! [1]
Tavaly történt talán, hogy amikor Vajda János Szent Péter meg a zsoldosok című művéről beszéltem, itt ült a szerző is, majd utána odajött hozzám, és azt mondta: most már értem, hogy mit írtam. Ebben persze volt némi malícia is. Mégis, azt gondolom, hogy valami módon más a szerepe az alkotónak és az előadónak. A zeneszerzőnek az a dolga, hogy megírja művét, nekünk, a művek tolmácsolóinak meg az, hogy megértsük és ez által a hallgatóság számára is megérthetővé, megszerethetővé tegyük. Sok szempontból számunkra más lehet a művekhez vezető út, mint a szerző saját alkotói folyamata. Bizonyára sok mindent nem ismerünk fel, amire a szerző gondolt. De legalább olyan gyakran előfordul, hogy olyasmire viszont ráismerünk, ami a szerzőben – adott esetben – nem volt tudatos; esetleg ösztönösen, vagy valami oknál fogva természetesen élt benne.
Elfogódottságomat leküzdve megpróbálom felfedni Gyöngyösi Levente Istenkép című művének rejtelmeit, abban a reményben, hogy a végén Önök is úgy fogják gondolni, hogy megérte a próbálkozás.
Az Önök biztatására el kell mondanom, hogy valamennyiünknek könnyebb dolga van az olyan kortárs zenével, amilyet Gyöngyösi Levente vagy Vajda János ír. Az ő műveik ugyanis egy fontos, lényegi elemben már különböznek a XX. század első felében komponált zeneművektől, és amely zenék zenészben és hallgatóban egyaránt sokszor értetlenséget és tartózkodást váltanak ki. Gyöngyösi, Vajda és sok ma élő zeneszerző úgy gondolja, hogy a modern zenének nem feltétlenül szükséges olyan nyelvrendszert választania, ami semmilyen elemében nem kapcsolódik az előzményekhez.
Azért a XX. századi avantgarde védelmében feltétlenül látni kell Wagnernek, a XIX. század egyik legnagyobb újítójának és betetőzőjének szerepét, aki egy olyan „erdőbe vitte be” az azt megelőző több évszázad zenei gondolkodását, amelyből – úgy látszott – nincs kiút. A wagneri, szinte végtelen feszültségkeltés képessége és magának a feszültség-feloldás érzésének a feje tetejére állítása a Wagner után következő nemzedék számára lehetetlenné tette ennek az útnak a folytatását. Szintén nem kínálták a folytatás és különösen a túlszárnyalás lehetőségét Mahler és társai, akik hatalmas méretű apparátusra írtak rendkívüli hosszúságú és lelki dimenziójú alkotásokat.
Nos, így születtek – némileg kényszerűségből – vadonatúj zenei nyelvek. Annyira új nyelvek, hogy a mai napig nehéz tájékozódnunk az akkoriban keletkező művekben nekünk, zenészeknek is. Ez a rengetegfajta új út, új zeneszerzői technika és gondolkodásmód egyre nagyobb szakadékot ásott alkotó és közönsége közé. A közönségben a múlt század évtizedei során egyre nőtt a kortárs zenével szemben érzett tartózkodás, amely egyre inkább tüntető távolmaradássá fajult. A zeneszerzőkben pedig nőtt a valóságtól némileg eltávolodó, skizoid bezárkózás, és a közönségről, mint a művészet egyik nélkülözhetetlen eleméről való büszkén vállalt lemondás.

Az elmúlt évtizedekben – a fentiekkel szemben – megerősödött az a zenei gondolkodás, amely a zenetörténet különböző nyelvi eszközeit, különböző korszakait, a mi kollektív zenei emlékezetünket tekinti egy lehetséges eszközrendszernek. Ennek megfelelően nem restelli egyidejűleg saját magáénak tekinteni különböző időszakok, különböző zenei nyelvek eszközrendszerét. Ebben a folyamatban élen járnak azoknak a nemzeteknek (pl. Lengyelország, a Baltikum, Magyarország) a komponistái, akik számára a folklór még a XX. század utolsó harmadában – még ha kihalófélben lévő is, de mégis – élő tradíció, és a kulturális közösségnek a letéteményese. Az erős folklórtradíció ugyanis minden kor művésze számára bizonyos szempontból elkerülhetetlenné teszi a közösséghez és az azt reprezentáló közönséghez való viszony kérdését. Úgy érzem, a mai világban az egyetlen adekvát gondolkodásmód, ha merjük vállalni, hogy többféle nyelv a mi nyelvünk, többféle kultúra keveréke a mi kultúránk, és tudomásul vesszük, hogy a személyes és kollektív emlékezetünkben apró gesztusok, emléktöredékek, érzések elmondhatatlan mennyiségű sokasága húzódik meg. Életünk mára térben és időben szinte végtelen „déjà vu”-k sorozata: ráismerni vélünk dolgokra, amelyekkel akár közvetlenül, akár sokszoros áttétellel már kapcsolatba kerültünk. A ma emberének asszociációs képessége, szinte végtelen képzettársításainak sorozata a bennünk élő nyelvi és kulturális párhuzamosságok és sokféleségek következménye. Éppen ezek az asszociációk azok, amelyek sok szempontból segítenek minket a kortárs zene megértésében és a tájékozódásban.

Gyöngyösi Levente hihetetlen nagy bátorsággal arra vállalkozott, hogy egy 50 éve nagyon is frissen bennünk élő, történelmileg és emberileg sok szempontból fel nem dolgozott történelmi eseményt fogalmazzon meg művében.
A művészet számára mindig veszélyes volt, amikor aktualitásokhoz kapcsolódott. Vannak korszakok, amelyek zenéjében felismerhetetlenek azok a politikai vagy történelmi események, amelyekhez adott esetben egy mű köthető. Händel számos művének van például valamilyen kapcsolódása egy-egy történelmi eseményhez. Remekül tudjuk élvezni a Tűzijáték-szvitet anélkül, hogy arra a bizonyos győztes csatára gondolnánk, amely alkalmából íródott. A Dettingeni Te Deum hallgatása kapcsán sem fordul meg a fejünkben, hogy ki kit győzött le Dettingenben, és megjelenik-e ebből valami a zenében. (Egyébként – megjegyzem – nem jelenik meg.) Olyan nyelvi kohézió jellemzi azt a korszakot, amelyben egyrészt nem tudjuk eldönteni, hogy egy korabeli zeneszerző jókedvéből, vagy valamilyen konkrét eseményhez kapcsolódva írt-e egy-egy művet, másrészt, ha műve egy-egy aktualitáshoz is kapcsolódna, mindazok az eszközök, amelyek a szerző szándéka szerint az aktualitást szolgálják, nem lépik át az adott zenei nyelv integráns elemeit. Ennek okán a zenei folyamat tökéletesen élvezhető és érthető bármilyen konkrét utalás ismerete nélkül.
Később a történelmi eseményhez kapcsolódó művek már egyre inkább más képet mutatnak. Hadd említsek két híres példát! Az első Beethoven Wellington győzelme alkalmából írt, kevéssé sikerült szimfonikus műve. A csataszignálok és ágyúdörgések mellett a franciákat és angolokat szimbolizáló egy-egy jellegzetes nemzeti dal naiv zenei csatája messze kilép a zenei nyelv belső logikájából, a tisztán zenei gondolkodásból a fogalmi gondolkodás elvárásai felé. A másik példa szintén nem a szerző legnagyobb művészi értékű alkotása, de nagyon hatásos és érthetően népszerű (mi is igen gyakran játsszuk): Csajkovszkij
1812 nyitánya. Ekkora csatazaj nem sok van még a zeneirodalomban. Hatásos és dramaturgiájában pazar alkotásról van ugyan szó, de ez a mű is borzasztóan „vérzik” azoktól a kényszerektől, amelyekkel a szerző a csatát, a győzelmet kell, hogy megfesse ahhoz, hogy célját elérje. És ezek mind nem tipikusan zenei eszközök.
Történelem-szemléletünk szempontjából minél távolabb kerülünk egy kortól, egy-egy történelmi eseménytől, annál nagyobb az esély arra, hogy annak ellentmondásait, igazságait és tanulságait a maga valójában birtokba vegyük. Látszólag a művészet is ehhez hasonlóan, sokkal nagyobb eséllyel fogalmaz meg örök érvényű igazságot az idő növekvő távlatával. Csodálatos módon ismerhetünk rá egy-egy történelmi szituáció ellentmondásaira és igazságaira például Verdi Don Carlosában, Muszorgszkij Borisz Godunovjában vagy Honegger Jeanne D’Arc a máglyán című oratóriumában. Ezekben a művekben első látásra egy történelmi helyzet, esemény vagy személy történetei, tanulságai állnak a középpontban. Ám valójában ezek az alkotások mindig az emberi lét ellentmondásait, fény és árnyoldalait, a bennünk lévő isteni és ördögi erők egyetemes megfogalmazásait mutatják be.
Azt gondolom, hogy Gyöngyösi Levente darabja is minden túlzás nélkül ebbe a sorba illeszthető. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy dédunokáinknak, ükunokáinknak – reméljük, hogy közülük is itt fognak ülni majd a koncerteken – már szerencsére fogalmuk sem lesz az ’56-os események minden részletéről, annak egy sommás, kiérlelt interpretációját tanulják majd az iskolában. Mégis, elemi erővel rá fognak ismerni e kompozíció örök érvényű üzenetére. Számomra ennek a műnek éppen az az egyik legnagyobb értéke és legnagyobb élménye, hogy már ma is megragadhatjuk a mai kor ellentétektől és ellentmondásoktól terhelt gondolatain felülemelkedő sommázatot. Mindehhez persze szükséges egy kis érzékenység, egy kis beleérző képesség és némi távolságtartás a hétköznapoktól.

Az első pillanatban talán az a legmeglepőbb, de remélem érthető és megérthető lesz az Önök számára, hogy az Istenképben mindenhol sok konkrét gondolatot közvetíteni látszó momentum siet a segítségünkre. Két olyan tétele is van a darabnak, amely meglehetősen direkt módon kapcsolódik az ’56-os eseményekhez; az egyik egy csatajelenet, a másik pedig egy Kádár János személyéhez kapcsolódó, kimondottan nyers, naturalista szöveg. Érdemes tehát a művet a szöveggel követni, mert nagy segítség lesz az Önök számára.
Az egyik ilyen „konkrét” tétel, a mű második tétele, a Pesti Srácok címet viseli, amelyben Szőcs Géza [2] – a mű szövegírója – egy egészen megrázó pillanatot ragad meg. A Pál utcai fiúk nevével szimbolizálja az egyszerű Üllői úti gyerekeket, akik belekeverednek a háborúba, de nem a grundharcokba, mint Molnár Ferenc regényében, hanem az igazi háborúba, amelyet szinte fel sem fognak. Döbbenten eszmélnek rá, hogy mindez nem játék, hogy akár beléjük is fúródhat egy golyó. Drámai hatású szöveg, amely Gyöngyösi zenei megfogalmazásában egyik meghatározó pillére lesz az előbb említett sommázatnak.
A másik, az eseményekhez erős konkrétsággal kapcsolódó szöveg a mű negyedik tétele, amely – ha lehet így fogalmazni – még frivolabb. Kádár János dalaként meglepő, ijesztő nyersességű szöveget írt Szőcs Géza, amelynél épp a történelmi közelség okán sokan el sem juthatnak a gondolatiság mélységére; vagy talán hamarabb kelt vitát, minthogy tényleg megérthetnénk. A zeneszerző zseniális ötlettel a szöveget kiegészítette Kádár egy politikai beszédével, zenei megfogalmazásában pedig a második tétel – a Pesti Srácok – dramaturgiai ellenpólusává tette.
A másik három tétel „szerencsére”, illetve Gyöngyösi Levente nagyon is átgondolt szándéka szerint nem kapcsolódik konkrétan a történelmi eseményhez. Az első tétel egy bevezetés, amely egy próféciára és Dante egy, a Paradicsomban megjelenő mondatára épül. A harmadik tétel egy sirató, egy gyászzene. Az ötödik tétel pedig valamiféle kollektív összetartozás-élményt fogalmaz meg.
Bár a darab nem nagyon kapcsolható Bartókhoz, mégis szándékosan említem a szerzőt, mert ha megnézzük a Concertónak, Bartók talán legnagyobb művének dramaturgiáját, ott is találunk egy bevezető tételt, egy scherzo tételt, egy sirató tételt, egy démonikus, brutális scherzo-t és egy olyan ötödik tételt, amely a népek testvérré válását, a kollektivitást és az összetartozás élményét hirdető eszmével zárul. Gyöngyösi tehát a bartóki dramaturgiát követi az Istenkép című művében.
A mű bemutatása során igyekszem elsősorban azokat a pontokat megmutatni Önöknek, amelyek a legtöbb fogódzót adják az első meghallgatás során. Őszintén mondom, hogy amikor a másfél évvel ezelőtti bemutatónk után most újra elkezdtük próbálni a darabot, rengeteg minden csak most, másodszori nekifutásra tárult föl számunkra. Egy igazi többrétegű darabbal állunk szemben; többszöri meghallgatás után jutunk el az igazi megértéshez, ezáltal pedig egy egészen fantasztikus élményhez.

Az első tétel egy introdukció. Egy jóslatra, egy próféciára épül, Nostradamus próféciájára. A szöveg Szőcs Géza átköltése: „változik a hatalom, gyilkos testvérharcban pusztulnak a magyarok, élet-halál harc van, még a szolgaságnál is rosszabb itt a törvény, sír a főváros, jajong öcs a bátyra törvén”. Természetesen nem „főváros” szerepel Nostradamusnál, ő egy nagyvárosról beszél, és némileg más képeket is használ, de tartalmilag kifogástalan költői fordítás ez. Talán nem érdemes teoretikus vitát folytatni arról, hogy Nostradamus valóban jósolt-e vagy csak zseniálisan megérzett dolgokat. Némi szarkasztikus felhanggal mondhatom, hogy 30 évvel a mohácsi vész után nem volt nagy „teljesítmény” megfogalmazni ezt a próféciát. Egyértelműen tudjuk, hogy nem a mohácsi vész volt az igazi vész, hanem inkább az előtte lévő negyedszázad, az a korszak, amikor a rendi mozgalmak anarchikus viszonyokat teremtettek, és az, amit 1526 után műveltünk még pár évtizedig; az bizony igazi testvérharc és belháború volt. Tehát jó eséllyel lehetett a magyaroknak azt jósolni, hogy még párszor egymásnak ugranak majd; ahogy ezt tettük akkor is és utána is sokszor. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy ez a megfogalmazás megdöbbentően utal az ’56-os forradalomra és szabadságharcra.
Ahogy korábban említettem, egy másik szövegrészlet az első tételben Dantétól származik, a Paradicsomból: „Ó boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félrevezetni már”. Szó szerint! Azért ehhez tudni kell, hogy az 1290-es 1300-as évek fordulóján egészen Firenzéig ért a magyar trónkövetelési harc híre. Danténak volt egy nagyon közeli, magyar trónkövetelő ismerőse,[3] így valószínű, hogy maga Dante is elég jól rálátott az akkori magyarországi helyzetre. Bár ez a dantei mondat 200 évvel korábbi, mint Nostradamus jóslata, és így természetesen akkori aktualitása van, azért csodálatosan illik egy igazi, egyetemes bevezetéshez; megmutatja azt, ahogy mások látnak minket, felvillantva számunkra a rólunk kialakult képet.

Gyöngyösi Levente az első tétel bevezetéséül nagyon egyszerű, népdal jellegű zenei anyagot választott. Ez is bartóki modellre épül; nem népdalról van szó, mégis, ha meghalljuk, mintha egy népdalra ismernénk rá.

      1. Istenkép

 

gyongyosi1

Nem biztos, hogy Önök első hallás után nagyobb összeget tettek volna arra, hogy ez egy magyar népdal, mert a dallam nem minden elemében népdalszerű, főleg így, a sok disszonanciával. Pedig ez egy egyszerű magyar népdal szerkezete, az új stílusú népdalé, kvintváltós második sorral, egy különleges harmadik sorral, és a negyedik, visszatérő sorral. Ily módon ez egy tökéletes négysoros magyar népdal, dallamelemeiben pedig pentaton jelleget is hordoz, annak ellenére, hogy sok idegen hang fedezhető föl benne. Szokatlan hangzású azért is, mert fríg [4] jellegű dallam. Sőt, ha csak az első sorát nézem, ott egy olyan hangnem szól, amely gyakorlatilag nem is létezik. Ez a lokriszinak nevezett hangsor „ti”-vel kezdődik, és teljesen használhatatlan a zenében, mivel hiányzik belőle a hangnemérzethez nélkülözhetetlen tiszta kvint. [5] Úgy tűnik, Gyöngyösi ezt a teoretikus hangsort választja az első sorban, de a végére kiderül, hogy ez valójában egy „mi”-vel kezdődő fríg dallam, ami, ha nem is gyakran, de azért mégiscsak létezik a magyar népzenében.
A mű kezdete fantasztikus atmoszférát teremt. Ugyanazt a dallamot halljuk, csak épp a legősibb magyar népzene szokása szerint sirató jellegű díszítésekkel. Ez ma már elég ritka, de Erdélyben él még ennek a tradíciója.

      2. Istenkép

 

Ha valaki még kételkedne abban, hogy Gyöngyösi a magyar népdalra jellemző lélekkel és nyelvvel fogalmazza meg a próféciát, annak a Dante szövegre írt pillanat teszi ezt egyértelművé; ott már könnyű ráismerni arra, hogy valóban a magyar népdal újraformálásával állunk szemben. Azzal az eltéréssel, hogy a negyedik sorban egészen különös dolog történik. A szövegből származó bizakodás a negyedik sorban hirtelen kétkedést vagy inkább a biztos lehetetlenséget fogalmazza meg: nem is olyan boldog ez a Magyarország.

      3. Istenkép

 

A második tétel a XX. században oly jellemző, sok műben előforduló karakterisztikus művek sorába kapcsolódik, amelyeket úgy szoktunk nevezni, hogy a barbár allegrók. Bartók híres, zongorára írt művéről kapta a nevét. A század első felében és később is szinte minden nagy zeneszerzőnél találkozunk egy-egy ilyen „barbár”, talán a civilizálatlanságot, talán a nyers erőt szimbolizáló motívummal.

      4. Istenkép

 

Szerintem sokat nem kell ezt magyarázni; ha meghallgatják a zenekari bevezetést, rögtön fogják érteni, hogy mire gondolok. Egy részletet, amelynek különösen ismerősnek kell lennie, még egyszer eljátszunk belőle.

      5. Istenkép

 

Hogy honnan ismerős ez? Hacsaturjánnak, a korszak nagy szovjet zeneszerzőjének Kardtáncából. Szerintem nem lehet véletlen, hogy Gyöngyösinek ez jutott eszébe. Nem volt „barátságos” gesztus, hiszen egyértelműen asszociálhatunk a nagy szovjet zeneszerzőre. (A Szovjetuniónak – Hacsaturjánt leszámítva, aki örmény volt – a jelentősebb zeneszerzői mind oroszok voltak. Így aztán Hacsaturján volt a korszak szimbolikus szovjet zeneszerzője.) Ez a bizonyos Kardtánc egyébként szintén valamiféle nyersességről, civilizálatlan erőszakról szól.

      6. Istenkép

 

A „Kardtánc-gesztus” maga a ráismerés, utalás kollektív emlékezetünkre.
Ezután fantasztikus jelenetnek lehetünk tanúi. Ezt csak a férfikar énekelheti, hiszen Üllői úti fiúkról van szó. Látványos az a vagdalkozás, ahogy ezek a félszavak elhangzanak egymás után. Úgy néz ki, mindenki tudja, mi miért történik, hiszen ez a háború. Ám egyszer csak döbbenetes dolog történik. Kiderül, hogy ezeknek a fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy hol vannak, miért vannak ott és mit csinálnak. Talán túlzás így fogalmazni, de pillanatnyi cselekedeteik értelmét, a veszélyt és azt, hogy mibe keveredtek, nem is élik át az utolsó pillanatig. De akkor az egyik fiú lövést kap, vért kiált, és az a vér az ő vére. Drámai módon fejeződik be a tétel: a fiú kvázi fel sem fogva a helyzetet, annyit mond, hogy “Ilyenkor mondja Anya mindig, hogy jó lenne, srácok, lefeküdni, merthogy igen későre jár.”
Valóban dermesztő a kontraszt a barbárság, a naivitás, a szörnyűség és az emberi tisztaság között. Megrázó, de egyértelmű, mert ez az a tétel, ami magát a forradalmat jeleníti meg. A harc, egymás öldöklése sosem lehet szép, és a humanizmus értékrendje szerint sosem lehet elfogadható, még akkor sem, ha hisszük, hogy igaz eszméért tesszük. A művészetnek pedig az a dolga, hogy mindig szembesítsen ezzel minket. Fantasztikus ellentét fogalmazódik meg ebben a tételben! És persze nagyon tanulságos, hogy Gyöngyösi a forradalmat éppen a megtévesztettek naivitásával ábrázolja.

      7. Istenkép

 

A harmadik tétel egy igazi gyászinduló. A gyászindulót, amely formáját tekintve háromtagú, egy közjáték fogja közre, végül pedig gyönyörű epilógussal záródik a tétel. A gyászinduló műfajilag a megváltoztathatatlan, szigorú monotóniára épül. Egyforma, súlyos léptekkel kíséri a zenekar a szoprán szólistát, aki csodálatos módon siratja el az áldozatokat. Aztán következik a középrész – a gyászindulókban kell lennie egy középrésznek –, amelyben a személyesség fogalmazódik meg, ahol nem az örökkévalóság, a tőlünk valamennyire független világ jelenik meg, hanem saját fájdalmunk, akár az extázisig fokozódva. Szinte minden híres gyászindulóban elkövetkezik ez a pillanat, természetesen itt is. [6]
Másik érdekessége a tételnek a koloratúra, amely a zenetörténetben legtöbbször az érzelmi túlfűtöttség kifejezésére szolgál; kifejezhet izgalmat, őrületet, bosszúvágyat. Figyeljünk arra, hogy ebben a gyászos környezetben – a remény megfogalmazása után – egyre több indulattal énekel a szólista, megjelennek a koloratúrák, fantasztikus módon eljutunk egy tetőpontra, szinte egy álomképhez, amelyből aztán visszazuhanunk a valóságba.

      8. Istenkép

 

A negyedik tétel az Istenkép talán legizgalmasabb része, hiszen aki csak megnézi a tétel címét – Kádár János dala –, azt már kíváncsivá teszi, vajon mit merünk, mit lehet tenni néhány évtizeddel egy korszak lezárása után, hogyan lehet a művészet nyelvén megfogalmazni egy látszólagos politikai aktualitást. Nagy bátorság volt Gyöngyösi részéről a tétel megkomponálása, de mind izgalmasságában, mind zenei megvalósításában mindenfajta vita fölött áll. Szőcs Géza szövegén mindenkinek joga van vitatkozni, attól függően, hogy a forradalom alatti, illetve utána lévő korszakban milyen családi vagy egyéb személyes élmények határozzák meg tudatát, gondolkodását. Egyébként a szerző választotta szöveg eredetileg egy színdarab monológja lett volna. Szőcs Géza magyarázatokat fűz mindezen szövegekhez. A zeneszerző azonban más utat választott: a groteszknek, a démoniságnak egy olyan megfogalmazását, amely túlmutat a konkrét helyzeten.
Hozzáteszem, Gyöngyösi szándékainak megértésében sokat segített, hogy alkalmunk volt már más művét is előadni, és így, a szerző eszközrendszerének ismeretében már könnyebb a tájékozódás. Pár éve játszottuk A gólyakalifa című fantasztikus operáját. [7] Ennek egy jelenetében egyértelműen rá lehet ismerni az Istenkép negyedik tételének analógiájára: a démonikusságra, az embertől független, befolyásolhatatlan sorsszerűség megfogalmazására. És ez a sorsszerűség Gyöngyösi megfogalmazásában a tétel megértésének egyik kulcsa.
Hallgassuk most meg A gólyakalifa fináléját! Egy makacsul ismétlődő ritmussal állunk szemben, egy fugato szerkezettel, ami azt jelenti, hogy egymás után lépnek be a szólamok, így az egész folyamat végül egy fékezhetetlen zenei anyagban tornyosul, amit szinte az egész zenekar unisonoban játszik.

      9. Istenkép

 

Egyértelmű, hogy itt valami őrületes, makacs, szinte ördögi félelmetesség fogalmazódik meg. Ez a részlet sok szempontból hasonlít ahhoz, amit a Kádár János-dal egyik meghatározó pillanatában hallottunk. Érdemes meghallgatni ezt a részt először ének nélkül, amikor csak a zenekar játszik.

      10. Istenkép

 

Hallgassuk meg most szöveggel is!

      11. Istenkép

 

Döbbenetes! Kádár János egyik rádiónyilatkozatát [8] hallottuk a forradalom utáni első napokból, amikor már újra az „ellenforradalom” volt a hivatalos elnevezés. A beszéd, amit Kádár felolvas, tele van közhelyekkel, közben pedig halljuk a félelmetes, démonikus zenét. A tény, hogy Gyöngyösi ezzel a szöveggel egészíti ki a verset, és az a mód, ahogy az énekes ezt a beszédet megszólaltatja, a tétel démonikus karakterét inkább a groteszk irányába tolja el.
Ez a groteszk démonikus hangvétel a XX. század egyik szintén jellegzetes karaktere. Bármelyik másik zeneszerzőt említjük, műveikben bizonyosan találkozunk a démonikus hangvétellel. Utaljunk ismét Bartókra, a fabábra a Fából faragott királyfiban! Látszólag jelentéktelen, egyszerű kis játékszer, és mi lesz belőle? Egy fenyegető, félelmetes szerkezet. Vagy említsük Sosztakovics VII. szimfóniáját, amelyben egy kedves dallamból egyszer csak valami szörnyűség kerekedik! Ezek a karakterek velünk élő, megrázó, egész generációk számára kitörölhetetlen, meghatározó élmények.
Van még egy érdekes, frivol utalás a tételben Csajkovszkij IV. szimfóniájának egy részletére. Direkt említem a IV. szimfóniát, nem pedig a megszólaló Áll egy ifjú nyírfa a réten című népdalt, mert megítélésem szerint pontosan az a szimbolikus a részlet idézésében, hogy Csajkovszkij az Áll egy ifjú nyírfa a réten című népdalból egy igazi apoteózist írt a IV. szimfónia fináléjában. Ez a magával ragadó, virtuóz, megdicsőült dallam ijesztő groteszkséggel szólal meg Gyöngyösi művében. Csak emlékeztetőül a Csajkovszkij-mű részlete.

      12. Istenkép

 

A Kádár János-dal zenekari szövetében Csajkovszkij szimbolikus dallama igencsak eltorzul. Megjegyzem, ez az ötlet sem teljesen ismeretlen. Bartók Kossuth szimfóniája, amely szintén mintegy fél évszázaddal egy forradalom, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után keletkezett, logikai szempontból hasonló szándékot tartalmaz. Ott a híres Gott erhalte [9], a császári himnusz hangzik fel, amely az osztrák nemzet legszentebb éneke, ráadásul Haydn szerzeménye.Nos, azt a dallamot gúnyolja ki és torzítja el Bartók, a szabadság eltiprásának szimbólumaként. Íme az orosz népdal eltorzult verziója.

      13. Istenkép

 

A negyedik tétel démonikus scherzója számos, konkrét utalást tartalmaz a korra és szereplőire, mégis általános igazságot fogalmaz meg a második tétel harci képének antitéziseként.
Az ötödik tétel minden szempontból egy csoda, ebben a tételben a szerző a közösség erejének felmagasztosító élményével ajándékoz meg minket. A közösségi élmény, a protestáns zene fénykora, azaz Bach óta különösen a romantikus korszak egyik központi kérdése. Bach számára egyetlen műben sem kérdés a befejezés, ez magától értetődő, és mai fülünknek néha meglepetésszerűen egyszerű. Még Mozart is könnyedén jut el az utolsó hangokig. Beethoven már legendásan szenved a befejezésekkel. Ez az a pillanat, amikor a kollektív élmény, a kollektív befejezés természetessége, és maga a kollektív közösségi nyelv – úgy tűnik – lassan veszendőbe megy. Ez az a pillanat, amikor mintha útjára indulna egy örökös küzdelem a befejezésért, a „megfelelő” befejezésért. A beethoveni finálék egyre nagyobb küzdelmeiben a IX. szimfónia a romantikus korszak mintája és etalonja lesz. Beethoven talál egy csodálatos dallamot, amit addig-addig fokoz, és szinte üvöltve énekeltet, míg mindenki meg nem érti, hogy testvérei vagyunk egymásnak.
A romantikus korszak felmagasztosuló közösségi befejezéseiben a protestáns korál vált egyre inkább szimbolikus jelentőségűvé. Bach korálelőjátékai máig ható mintáit adják a kollektív élmény megfogalmazásának. Bach egy önmagában is értelmes zenei anyag felett megszólaltat egy korál dallamot, mintegy magasabb rendű összefüggésként a későbbi korok számára. Ez a hallgatóság önmagára ismerését és közösségi élményét fejezte ki, akár külső, akár belső erőként.
Gyöngyösi ezúttal – értelemszerűen – nem egy protestáns, hanem egy szimbolikus jelentőségű magyar egyházi népéneket, a Boldog- asszony anyánkat [10] választotta.

      14. Istenkép

 

Különleges érzékenységgel dolgozza bele ezt a dalt Gyöngyösi a zenei szövetbe, és – XX. századi szerző lévén – segít mindenkinek, majd egyszer talán egy marslakónak is, hogy megértse, ez egy kivételes pillanat. A marslakó bizonyára már nem fogja ismerni a Boldogasszony anyánk dalt, mégis felismeri majd a jelentőségét és szerepét, abból például, hogy a szoprán teljesen elkülönítetten, egy trombitaszóló segítségével szólal meg. A lányok ennek demonstrálására térben is fentről énekelnek, így kvázi az égből szólnak. Kivételesen szép pillanat!
Egy másik mesterfogás Gyöngyösitől az a zenei anyag, amelyik fölött az egyházi ének megszólal. Gyöngyösi Levente Szőcs Géza versének azt a csodálatos gondolatát, hogy álruhában jön közénk az Isten, könnyedséggel, táncosan, játékosan, mindenki számára azonnal befogadhatóan fogalmazza meg. Ha kétszer-háromszor meghallgatják, nem tudnak szabadulni ettől a dallamtól egész nap, még ebéd közben is ezt fogják fütyülni. Gyöngyösi dramaturgiai érzékét dícséri e két zenei anyag együttes alkalmazása, külön-külön és együtt is erősítve hatásukat.

      15. Istenkép

 

Egészen mesteri! Ebből alakul ki egy fugato, aztán szépen következnek egymás után a szólamok, belépnek, újra belépnek, és lenyűgöző hatásként megszólal a népének a maga nagyszerű pompájában.

A mű befejezése is külön élményszámba megy. Magát a szerzőt hívom segítségül egy másik darabjával. Ismét mutatnánk egy részt A gólyakalifából. Ezt a részletet Gyöngyösi egyszerű kis stílusgyakorlatnak nevezte. Amit hallunk, az egy boldogságos örömünnep; a fiatalok majálisa, az önfeledt öröm hangja szólal meg egy olyan műben, ami egyébként nem kifejezetten az örömről szól.

      16. Istenkép

 

Ezt a karaktert fogjuk hallani az Istenkép szinte legizgalmasabb pillanatában, egy hatalmas tetőpont után. Ugyanaz a karakter ugyanúgy, háromszor hármas lüktetésben csendül fel, ugyanúgy megfigyelhetők benne a natúr fúvós hangszerekre jellemző hangközök, amelyeket kürtkvinteknek nevezünk. A részlet táncos jellege optimista befejezést sugall.

      17. Istenkép

 

Ebből a karakterből indulunk ki. De ezek után valami meglepő történik. A befejezés ugyanis nem ennyire optimista. Azt érezhetjük talán, hogy a befejezés mégiscsak a valóságot akarja megfogalmazni, ez a szándék pedig optimista, táncos befejezést nem enged meg. Nem is hangos és nem is látványos, amit itt hallunk, de a vers hangulatából, a zenei történésből fakadóan úgy érezhetjük, mégis az örökkévalóság pillanatát ragadjuk meg; meg kell találnunk az időtlent, mindazt, ami számunkra tanulság, mindazt, ami nem az egyes embertől függ, mindazt, ami örök emberi. A magam részéről mérhetetlenül humanistának érzem ezt a befejezést. És valóban egyszerű! Talán úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy „kedves barátaim, oly egyszerű lenne a világot és az emberi lét értelmét megérteni. Csak rajtunk áll, hogy meg tudjuk-e tenni!”
Úgy érzem, Gyöngyösi Levente megértette a lényeget, és ezt fogalmazza meg az Istenkép befejezésében.

      18. Istenkép

 

Hölgyeim és Uraim, remélem, nagy csodában lesz részük, amikor a teljes művet hallgatják!

1.tétel

Prófécia

Változik a hatalom gyilkos testvérharcban.
Pusztulnak a magyarok, élet-halál harc van.
Még a szolgaságnál is rosszabb itt a törvény,
Sír a főváros, jajong, öccs a bátyra törvén.
(Nostradamus: II. centuria, 90. szakasz)

Óh, boldog Magyarország!
csak ne hagyja magát félrevezetni már…
(Dante: A Paradicsom, XIX. ének – részlet)

2. tétel

A pesti srácok

– Nemecsek! Figyelj, a Körút felől!
– Látom. A tank.
– …az édesanyjukat!
– S az Üllőin is!
– Látom, csak eltakarják…
– Micsodát?
– Takarják!
– De kik?
– Az Üllői úti fák.
– Oldalról! Jön!
– Tűz! Csónakos!
– Nem láttátok Bokát?
– Benzint, hamar!
– Hol lehet Weisz?
– Hát ő már odaát!
– Tessék?
– Lelőtték.
– Hoppá! Ég a tank!
– Hurrá!
– Nahát!
– Tűz! Lőj már!
– Rajta! Lőjetek már!
– Jobbról! figyelj!
– A golyószórót!
– Lőttél már tankot ekkorát?
– Akkor holnap a füvészkertben?
– Piros a vér a pesti utcán!
– Töltényt!
– Ki ez?
– Egy jóbarát.
– Elvérzik mindjárt!
– Orvost!
– Késő.
– Ő is hát…
– Hány óra?
– Hűha…
– Ennyi már?

Ilyenkor mondja Anya mindig,
hogy jó lenne, srácok, lefeküdni,
merthogy igen későre jár.

3. tétel

Ima az elesettekért

Uram, ki láttad őket
ott a körúton akkor
szemben a sortüzekkel
Te láttad szívüket is
s tudod, hogy
Téged kerestek ők
vállukon karabéllyal
zsebükben iskolásfüzettel:
Te tudsz és lemérsz mindent,
Te átlátsz a sötéten is, Uram,
és hallod azt is, ami ember
fülének soha nem hallható,
Te tudod, mit éreztek ők, ha villamosra szálltak,
vagy hogyha nyílt a bodza
vagy ha reggelre lehullt a hó,
Előtted ismert mindaz, ami történt velük
és tudod, hogy önként adták oda az életük,
övéikért
és bár a gyász véget nem érő
lám, az imádság véges.
Hallgat. Elhallgat. Vége.
Véget ért.
Most eltemetjük őket,
de harmadnapra feltámadnak
és angyalokká lesznek fönt az égben.

4. tétel

Kádár János dala

Hurrrrráá!
A sárgaborsó-főzelék?
a sör nem volt talán elég?
nem volt talán elég a kása?
vagy nem volt szép betonlakása?
Mért sántikál örökké rosszban
s hívja cinkosnak Istenét
a mocskos, szomjas, telhetetlen,
lusta és görbelábú nép?
Lóg majd az Úr nevével száján,
ott lóg majd Kádár János fáján!
Panel-lakások bestiái!
nem volt elég a főzelék?
Akasztófámon együtt lóg majd
az Úristen s a csőcselék.

A népköztársaságunk törvényes rendje ellen fegyverrel lázadókkal szemben pártunk és kormányunk az egyedüli, egyetlen helyes álláspontot foglalja el: a megadás vagy teljes legyőzetés lesz a sorsa azoknak, akik folytatják gyilkos, ugyanakkor teljesen kilátástalanná váló harcukat dolgozó népünk ellen! Kommunisták! Munkások! Elvtársak! Budapestiek! Vidékiek! Segítsetek minden lehetséges módon megvédeni és végső győzelemre vinni a munkásosztály ügyét!

Mert lesújt rájuk prrrrrrrroletár öklöm!

5. tétel

Istenkép, avagy a jelen mint
a múlt és jövő közti szerződés tárgya

Mihozzánk álruhában
hisz nagykabátja nincsen
eljár egy titkos vendég
és az a vendég Isten.
Arcmása úgy világít
mint víz alatti emlék:
képmásunk Istené volt,
Isten volt az a vendég.
*
Ránk néz a jövő, fölteszi
szemüvegét, a tényeket.
Levelet ír a múlt nekünk
s mint jelbeszédet, fényeket:
kutatja múlt idők vizét
s a jövőt is a képzelet.
Elküld a múlt a víz alól
hitlevélként egy éneket.
(…)
*
Megsokszorozza arcát az Úr:
Képmásom, beszélj magyarul!
S a felhők és az ég alól
Isten magyar népmása szól.
Tiéd az ország, mond az Úr
és azt gondolja szótlanul:
Mindez övék és mindez ők.
A polgárháborúk s a nők
s a szentmisék s a szemfedők,
ők az Isten új ismerőse,
ők a Holnap s a Holnap hőse;
mindez övé, a nemzeté,
mindez övé és mindez ő,
(…)
*
mindez övék és mindez ők,
a felhők és a felkelők
és a kopár szik sarja ők.
Virrasztok én és őrzöm őket
míg tízezer év eltelik
hisz énnekem ez annyi csak
mint hajnaltájtól reggelig.

 

________________________

[1] Gyöngyösi Levente: (1975) a fiatal generáció kiemelkedő tehetségű zeneszerzője. A gólyakalifa című operájával robbant be a magyar zenei életbe, amely az Operaház Millenniumi Operapályázatának díjnyertes alkotása volt. A Budafoki Dohnányi Zenekar felkérésére írta Istenkép című oratóriumát és I. szimfóniáját.
[2] Szőcs Géza: (1953) költő, politikus.
[3] Martell (Anjou) Károly: (1271-1295) V. István (1239-1272) unokája volt, akivel Dante 1294-ben, Sienában kötött barátságot. »Kaposi József: Dante Magyarországon Szörényi László: Nimród zsoltára« Martell Károly halála után, fia, Károly Róbert (1288-1342) vette át és érvényesítette trónigényét 1308-ban. Forrás: Kaposi József
[4] Fríg dallam: „mi” hangra épülő hangsor.
[5] Mivel a hangsor teoretikusan „ti”-re épül, a hangnemérzetet meghatározó kvint a „ti-fá” hangköz lenne, ami egy szűk kvint (tritonus). Ez a mi fülünk számára teljesen szokatlan, és hangnemérzet kialakulására teljesen alkalmatlan hangköz, mert a két hang viszonyából éppen a hangnemérzet lényegét jelentő felhang-alaphang viszony nem hallható ki. Ezáltal az európai fül a „ti” hangot sohasem tudja záróhangként értelmezni.

[6] Ima az elesettekért
Uram, ki láttad őket
ott a körúton akkor
szemben a sortüzekkel
Te láttad szívüket is
s tudod, hogy
Téged kerestek ők
vállukon karabéllyal
zsebükben iskolásfüzettel:
Te tudsz és lemérsz mindent,
Te átlátsz a sötéten is, Uram,
és hallod azt is, ami ember
fülének soha nem hallható,
Te tudod, mit éreztek ők,
ha villamosra szálltak,

vagy hogyha nyílt a bodza
vagy ha reggelre lehullt a hó,
Előtted ismert mindaz,
ami történt velük
és tudod,
hogy önként adták oda
az életük, övéikért
és bár a gyász véget nem érő
lám, az imádság véges.
Hallgat. Elhallgat. Vége.
Véget ért.
Most eltemetjük őket,
de harmadnapra feltámadnak
és angyalokká lesznek fönt az égben.

[7] Babits Mihály regényéből, Balla Zsófia librettójára készült opera.
[8] „A népköztársaságunk törvényes rendje ellen fegyverrel lázadókkal szemben pártunk és kormányunk az egyedüli, egyetlen helyes álláspontot foglalja el:
a megadás vagy teljes legyőzetés lesz a sorsa azoknak, akik folytatják gyilkos, ugyanakkor teljesen kilátástalanná váló harcukat dolgozó népünk ellen! Kommunisták! Munkások! Elvtársak! Budapestiek! Vidékiek! Segítsetek minden lehetséges módon megvédeni és végső győzelemre vinni a munkásosztály ügyét!”
[9] A Gott erhalte az Osztrák Császárság himnusza volt 1918-ig, a Monarchia felbom-lásáig. Ezt követően 1922-től Németország himnusza.
[10] Évszázadok óta a katolikus magyarság néphimnusza.